Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Még a templomba is elkísérték a két királyt apró spánieljeik. A Stuartok bukásával azonban nemcsak új király, de új kutyafajta is került az udvar élére: Vilmos és Mária kedvence a mopsz volt. Így hamarosan politikailag nem volt éppen szerencsés dolog toy spánielt tartani, ezért a King Charles kutyák egyre ritkábbá váltak, ráadásul a mopszok keveredtek is a spánielekkel, így az eredeti típus lassan el is tûnt.

Kicsi, spániel típusú kutyák egyébként már századok óta léteztek, az arisztokráciát ábrázoló festményeken és gobelineken rendszeresen felbukkannak ezek a kis kutyák is, a XV. és XVI. századi festményeken szinte mindig a királyi udvar családjainak gyermekeivel láthatók. A King Charles spánielek minden bizonnyal luxuscikknek számítottak, hiszen egy átlagos ember akkoriban nem engedhette meg magának, hogy olyan kutyát tartson és etessen, mely nem dolgozik.

A fajta II. Károly uralkodása alatt élte virágkorát (1670–1685), aki igen komoly tenyésztôi munkát végzett, londoni kutyabarát alattvalóinak kiváló nôsténykutyákat ajándékozott, melyek tenyésztése aztán királyi irányítással folytatódott. A fiatal Viktória királynônek is volt egy Dash nevû Cavalier kutyája. Viktória egész életében nagyon érdeklôdött a kutyatenyésztés, a fajták alakítása iránt, de a szervezett kutyakiállítások elterjedése is segített radikálisan megváltoztatni az eredeti Cavalier King Charles spánielt. A mopsz-keresztezést mutató, boltozatos koponyájú, kissé nyomott pofájú spániel olyan népszerûvé vált, hogy az eredeti változat szinte teljesen eltûnt. Érdekes, hogy éppen egy amerikainak köszönheti újjászületését ez a tôsgyökeres angol fajta.

Az 1920-as évek elején egy Roswell Eldridge nevû amerikai úr felkerekedett, hogy Angliába utazva olyan régi típusú spánieleket vásároljon, amilyeneket Gainsborough és Copley képein látott. Mivel próbálkozás nem járt sikerre, 1926-ban díjat tûzött ki – nem is kis összeget, 25 fontot – az elkövetkezô öt évben a legjobb régi típusú toy spániel kannak és szukának a Cruft’s kiállításon.

A díj kezdetben nevetség tárgyát képezte, hiszen minden olyan toy spániel, mely régi típusú fejjel rendelkezett, tenyésztési szempontból egyáltalán nem volt kívánatos. Azonban a kitûzött díj nagysága elgondolkoztatta a tenyésztôket és érdeklôdést gerjesztett az eredeti spániel típus felélesztésére. Néhányan felvásárolták az almokban olykor-olykor felbukkanó hosszabb orrú egyedeket és nekiláttak a régi fajta újjáélesztéséhez. Munkájuk olyan eredményes volt, hogy 1928-ban már meg is alakult az elsô Cavalier King Charles Spaniel Club Angliában. A Kennel Club hivatalosan 1944-ben ismerte el a régi-új fajtát. Az elsô CC címet 1946-ban adták ki a fajtában, azóta a Cavalier egyike a legnépszerûbb fajtáknak Nagy-Britanniában. De a Cavalier az USA-ban is hívekre talált, bár ott csak 1996. január elseje óta bír teljes AKC-elismertséggel.

Manapság mindkét változat önálló fajtaként létezik: bár a King Charles spánielt és a Cavalier King Charles spánielt a nyelvhasználat gyakran összekeveri, a két fajta külseje, fôleg fejformája világos különbségeket mutatnak. A King Charles spániel rövidebb pofával, kerekebb koponyával rendelkezik, mely „közbenjáró” mopszéra emlékeztet.

A Cavalier napjainkban is rászolgál elôkelô nevére: olyan kiskutya, mely szereti, ha gazdája mindenhová magával viszi; ezt példaszerû magatartással köszöni meg, feltéve persze, ha részesült némi nevelésben. Tanítani azonban könnyû, hiszen egyik legszembetûnôbb tulajdonsága a tetszeni vágyás, a törekvés, hogy felvidítson és tetsszen nekünk, így a Cavalier nagyon szívesen és nagyon könnyen tanul. Szórakoztatja, ha tehet értünk valamit, így nagy örömmel és vállalkozókedvvel vesz részt mindenben. Igazi régivágású herceg, akinek kevesen tudnak ellenállni. Nyílt természetével, vidám kisugárzásával és csinos külsejével pillanatok alatt megnyeri nemcsak a családtagok, hanem a barátok, sôt idegenek szívét is. Gyerek vagy állat, a Cavalier mindenkivel szemben barátságos, szereti a harmonikus együttlétet, ideális családi kutya. Temperamentumos és rettenthetetlen, de pozitív beállítottsággal fordul minden élôlény felé, így ha kicsi, ha nagy, ha idegen, ha ismerôs, mindenkit barátságosan üdvözöl.

A Cavalier King Charles spánielt négy színváltozatban tenyésztik. A Ruby megjelölés az egyszínû, mélyvörös egyedeket illeti, a Blenheim a hófehér alapon gesztenyevörös foltokat viselô kutyákat jelöli, ezenkívül még black and tan (fekete, vörös jegyekkel) és tricolor példányokat láthatunk.


A spanyol Cortes 1519-1521 között foglalta el az aztékok XIV. században alapított, virágzó és hatalmas dél-amerikai birodalmát, mely főleg gazdag ezüstlelőhelyei miatt vált különösen fontos alkirálysággá Spanyolország számára. 1821-ben sikerült csak véget vetni a spanyol hódításnak és Augustin de Iturbide, a későbbi I. Augustin császár vezetésével létrejött a független mexikói császárság, sőt hamarosan, 1824-ben kikiáltották a köztársaságot is. Texas 1836-ban szakadt el Mexikótól, amerikai katonai segítséggel, majd 1846–48 között az USA elleni háborúban Mexikó összes északi tartományát elvesztette, azaz területének kb. kétötöde került az USA fennhatósága alá.

A fajta Mexikó legnagyobb, több mint 247 ezer négyzetkilométeres, 2 millió lakosú államának nevét viseli. A mexikói felföld északi részén fekvő Chihuahua állam hasonló nevű fővárosának kb. 400 ezer lakosa elsősorban kohászattal, húskonzervek gyártásával és gyapotfeldolgozással foglalkozik.

Amilyen sok legenda övezi a csivava kialakulását, olyan kevés a bizonyított tény eredetét illetően. A legelterjedtebb elképzelés szerint a csivava igen régi, mexikói fajta. Egy ősrégi indián legenda szerint a csivava elkíséri elhunyt gazdája lelkét az alvilágba, átvezeti kilenc sebesen rohanó túlvilági folyón egészen az indiánok által elképzelt mennyországig.

A mexikói eredet hívei szerint a csivava elődje a toltékok „tecsicsi” nevű kutyája volt. Az elsősorban földműveléssel foglalkozó toltékok még az aztékok előtt telepedtek le Mexikóban. A településeik romjai között végzett ásatások során nagyon sok kutyát ábrázoló agyagszobor és kőfaragvány került elő, melyek valamennyire a mai csivavára emlékeztetnek. A toltékok kutyái azonban nagyobbak és erősebbek lehettek a mai csivavánál. Egyébként a legrégebbi kutyát ábrázoló szoborra a Yucatán-félszigeten bukkantak, egy 530-ban alapított ősi maja város romjai között. Más vélemények szerint a csivava spanyol eredetű, előkelő hölgyek ölebeiként került Spanyolországból Mexikóba, ahol aztán elvadult. William Prescott amerikai történész (1796–1895) hat kötetben ír igen részletesen a spanyol hódításról, miközben beszámol az azték szokásokról is, ismerteti állataikat, de kutyákról egy szót sem ejt.

Ezzel szemben a szájhagyomány útján terjedő történetek szerint igenis sok kutyát tartottak az aztékok, de ez csupán az uralkodó osztály kiváltsága volt. A harmadik verzió szerint a csivava ázsiai eredetű. E feltevés valószínűleg azon a jelenségen alapul, hogy a kék színű csivavák egyéves korukban gyakran teljesen elvesztik szőrüket, és erre alapozva néhányan feltételezték, hogy a csivava rokona a mexikói kopasz kutyának, mely viszont nagyon hasonlít a kínai meztelen kutyára. Ezért elképzelhetőnek tartják, hogy a csivava ősei olyan ázsiai népek kutyáitól származnak, melyek a Bering-szoros helyén létező földnyelven keltek át a mai Alaszka területére, majd onnan vándoroltak tovább Dél-Amerikába. (Ha mindez igaz, akkor még feltehetőleg dús szőrzettel rendelkeztek ezek a kutyák, és csak később alakult ki szőrtelen változatuk.) Létezik egy negyedik elgondolás is, melynek legfőbb híve Mrs. E. Goodchild brit tenyésztő volt, aki szerint a csivava ősei i.e. 700 körül kerültek Egyiptomból Málta szigetére, majd onnan Mexikóba. Feltételezését mumifikált egyiptomi kutyaleletekre alapozza, melyeken jól látható a nyitott fontanella, azaz a koponya azon része, ahol nem nőttek össze a csontok. Ez a jelenség azonban a törpetenyésztés során bárhol kialakulhat, rokonsági kapcsolat nélkül is. K. de Blinde, híres mexikói tenyésztő éveket töltött a csivava eredetének kutatásával, miközben lóháton bejárta a fajta általa feltételezett származási területét. Arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a tecsicsi és az Ázsiából érkező, kicsi meztelen kutyák keresztezéséből alakult ki a mai csivava, és utóbbiaknak köszönhető a méret csökkenése.

A XIX. század közepétől amerikai turisták rendszeresen beszámoltak indián falvakban látott apró kutyákról, melyeknek feltűnően nagy a fülük, koponyájukon pedig felfedezhető a nyitott fontanella. Ezek a kutyácskák szuvenírként gyakran eljutottak az Egyesült Államokba, de mindig hamar elpusztultak, mert többek között nem bírták a hűvösebb, északi éghajlatot. James Watson amerikai kinológus szintén egy bennszülöttől vett három dollárért, 1888-ban egy világos vörös színű szukát, melyet Manzanita névre keresztelt, de ez a kutya is elpusztult már az első télen. Ezután Arizóna Tucson városában vásárolt egy kant, majd El Pasóban hat kutyára tett szert, melyek nagyon különböztek egymástól. Még ezek a kutyák is utód nélkül pusztultak el.

Watson 1913-ban Ciudad Juárezben vett egy héthónapos kölyköt, mely 450 gramm volt, bundája hófehér. Az amerikai kinológus sokáig nem tekintette önálló fajtának apró kutyácskáit, 1905-ös, kétkötetes kutyalexikonában még meg sem említi, 1914-es művében – „Country Life in America” – azonban már egész fejezetet szentel a csivavának. Az angol Robert Leighton 1911-es „The Book of the Dog” c. munkájában már tüzetesen leírta a fajtát, mely Mexikóból származik, és gyakran olyan parányi, hogy négy lábon elfér az ember tenyerében. Ha az első kutyák el is pusztultak, a csivava 1900-tól lassan meghódította egész Amerikát.

Még csivava-terrier néven, először 1884-ben szerepelt kutyakiállításon. Az első csivavát 1904-ben regisztrálták az AKC törzskönyvében, egy Midget nevű vörös kant. Még ebben az évben megszületett az első alom is. Az amerikai állomány ősapjának a Caranza nevű, hosszúszőrű, vörös kant tartják, akit Owen Wister hozott Mexikóból. 1923-ban megalakult az amerikai csivava klub, és megszületett a standard is. 1967-ben már 37000 csivavát törzskönyveztek. Nemcsak az első hivatalos fajtaleírás az amerikaiak érdeme, de napjainkban nincs olyan törzskönyvezett csivava Mexikóban, mely ne amerikai ősöktől származna. Ami Európát illeti, 1886-tól hébe-hóba felbukkant egy-egy csivava Angliában. 1934-ben született az első alom, mégpedig egy USA import szukától, de a négy kölyök közül csak kettő maradt életben.

További kutyák érkeztek az USA-ból, de a világháború közbeszólt, a híres Rosina Casselli tenyésztőnő házát is bomba robbantotta szét. Mikor 1952-ben megalapították a brit csivava klubot, csupán 8 kutya akadt az országban. 1969-ben a 4149 csivava kölyök rekordnak számított. Magyarországra az 1960-as években jutott el a fajta. Apró termete ellenére nagyon temperamentumos, bátor fajta. Kutyakiállításokon gyakori, mosolygásra késztető látvány a nála elmondhatatlanul nagyobb kutyát is megugató csivava. Gazdájához a végtelenségig ragaszkodik, tanulékony, agility-re is alkalmas, természetesen mini kategóriában. Lakásban természetesen könnyen tartható, mindenhova magunkkal vihetjük, de arra ügyelni kell, hogy apró méretei miatt viszonylag hamar ürül a bélrendszere, illetve a táplálék minőségére is figyelni kell, mert a rövid bélcsatornák kevésbé hatékonyan képesek felszívni a tápanyagot.

Fontos figyelmeztetés: mérete és népszerűsége miatt a csivava kedvelt áldozata a kutyáikat méltatlan körülmények között tartó kutyaszaporítóknak, ezért kölyökvásárlás előtt alaposan tájékozódjunk, és kizárólag lelkiismeretes tenyésztőtől vásároljunk.

 

A világ legkisebb kutyájának eredete körül számtalan legenda kering. Valószínűleg a toltékok és az aztékok szent kutyáinak leszármazottai, amelyek egyszerre voltak áldozati állatok és finom ínyencségek. Az egyik elmélet szerint a már a régi egyiptomiak által is ismert törpék a vikingek hajóival kerültek az Újvilágba, de sokkal valószínűbbnek tűnik a portugál tengerészek podengo pequenójával való rokonságuk. Bárhogy legyen is, a parányi kutyákat amerikaiak fedezték fel Mexikóban. A jó tenyészetből származó, egészséges csivavák magabiztosan, kíváncsiak, sőt, egyenesen lerázhatatlanok/tolakodók és túlcsorduló temperamentumúak. Egy csivava sohasem tűnhet félénknek és idegesnek. Tanulékony és éber. Még sokkal nagyobb kutyákkal szemben is érvényesíti az akaratát. Nem túlfinomult törpe, hanem önálló kutyaszemélyiség kézitáska-formátumban. A hízelgés a legjobb mutatványai közé tartozik, és teljesen alkalmazkodik társához, akit féltékenyen meg is óv. Így ideális társa azoknak, akik szűr élettérrel kénytelenek beérni, de sok időt és szeretetet tudnak áldozni kis barátjukra. Kétes fajtajegy a nyitott koponya (fontanella), de már nem követelik meg, és lehetőleg minél kisebb legyen.

SZÁRMAZÁS: A Földközi tenger közép-tájéka.

PATRONÁLJA: Olaszország.

AZ ÉRVÉNYES ÉS EREDETI STANDARD DÁTUMA: 1989. 11.27.

ALKALMAZÁS: Társasági és kísérőkutya.

FCI CSOPORT BEOSZTÁS: IX - es fajtacsoport. Társasági és kísérőkutya
Sekcio: 1 Bichon és rokon-fajták.
Munkavizsga nélkül

RÖVID TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS: A neve nem azt jelenti, hogy Málta szigetéről származik, hanem ez egy szemita jelentésű szó "malat", melynek jelentése: kikötő ill. menedék. Ez a szemita eredetű szó sok maritim helységnévben megtalálható, pl. Meleda - Adria sziget, vagy a szicíliai város Melita, vagy éppen Málta szigete. Ennek a kutyának az ősei a Földközi tenger kikötőiben és partjain éltek, ahol az egerekre és patkányokra vadásztak, ezek a kártevők a kikötő raktárházaiban és a hajók raktáraiban bőven szaporodtak.
Kr.e. 322-384 - be Aristoteles feljegyzéseiben szerepel egy kistermetű kutya, melynek a "canes melitenses" latin nevet adta. Ez a kis kutya már az ókori Rómában is ismert volt. Kr.u. az első században egy Strabon nevű költő előkelő hölgyek kísérőjeként énekelte meg. Számos reneszánsz festményen is látható magas rangú, szép hölgyek társaságában.

ÁLTALÁNOS MEGJELENÉS: Kicsi, kissé nyújtott törzs. Igen hosszú, fehérszínű szőrtakaróval borítva, nagyon elegáns megjelenésű, a fejtartása büszke és előkelő.

ARÁNYOK: A törzs hossza 38 %-kal hosszabb, mint a marmagasság. A fej hossza 6/11-e a marmagasságnak.

VISELKEDÉS/JELLEM (WESEN): Élénk, szeretetteljes, nagyon tanulékony, és intelligens

FEJ: A hossza 6/11 -e a marmagasságnak. Inkább széles, és a szélessége valamivel több, mint a hosszának a fele.

KOPONYA
Agykoponya: Valamivel hosszabb, mint a fang, a járomcsontok közti távolság megfelel a hosszúságnak és szélesebb, mint a fél fejhossz. Hosszanti irányból nézve enyhén ovális formát képez. A koponyatető lapos, a nyakszirti rész alig kifejezett. A szemöldökív jól fejlett. A homlokbarázda alig kifejezett és így nem látható. A koponya oldalt kissé domború.
Stop: A stop erősen hangsúlyozott és egy 90°-os szöget alkot.

ARCORRI RÉSZ
Orrtükör: Az orrnyereg folytatása, elölről nézve függőleges. Az orrtükör nagy, az orrlyukak nyitottak, kerekded és okvetlenül feketén pigmentált.
Fang: A fang hossza 4/11-e a fejhosszának, ennél fogva valamivel rövidebb, mint annak a fél hossza. A szem alatti rész jól kimélyült. A mélysége kb. 20%-kal kevesebb a hosszánál. A fang oldalról párhuzamos, de ennek ellenére nem tűnhet szögletesnek, mivel az elülső része ívet alkotva megy át az oldalfelületekbe. Az orrhát egyenes, jól fejlett barázdával a középrészen.
Ajkak: Elölről nézve a felső ajkak a szájzugnál egy ívet alkotnak. Mélységük alig fejlett, és a szájzug nem látható. A felső ajkak szorosan simulnak az alsó ajkakra. Az ajkak okvetlenül feketén pigmentáltak.
Állkapocs: Normálisan fejlettek, nem erősek, és tökéletesen illeszkednek. Az állkapocs sem nem előre ugró, sem nem csapott.
Fogak: A fogív szorosan és ollósan záródik egymásra. A fogak jól fejlettek és fehérek. A fogazat teljes.
Szemek: Nyitottak, élénk, értelmes kifejezéssel, nagyobbak a szokottnál, és a szemnyílás majdnem kerek. A szemhéj szoros érintkezésben van a szemgolyóval, mely nem illeszkedhet mélyen, hanem enyhén dülledt. A szemek elől majdnem egy síkban helyezkednek el. Oldalról nézve a szemfehérje nem látszódhat, a színe sötét okker és a szemhéjak mindig feketén pigmentáltak.
Fülek: Majdnem háromszögűek, a szélessége a hosszának az 1/3-a. A járomcsont fölött magasan tűzött, alig emelkedett és a koponyához simulva hordja.

NYAK: Bár szőrrel sűrűn borított, láthatólag kiemelkedik a tarkónál. A felső vonala ívelt. A hossza kb. a marmagasság fele. Magasan hordott és feszes.

TÖRZS: A vállbúb és az ülőgumó közötti hossz 38% -kal meghaladja a marmagasságot.
Felsővonal: A hát a faroktőig egyenes.
Mar: Enyhén emelkedik ki a hátvonalból.
Hát: A hossza kb. 65%-a a marmagasságnak.
Far: a hát-ágyékvonal meghosszabbítása, nagyon széles és hosszú. A vízszinteshez való hajlata 10°.
Mellkas: A mellkas tág, a bordák kevéssé íveltek. A mellkas kerülete több mint 2/3-a a marmagasságnak.

FAROK: A far meghosszabbításában tűzött, a tövénél vastag és a farokvég elvékonyodó. A hossza kb. 60%-a a marmagasságnak. Egy nagy ívet alkot, melynek a vége a csípőcsontok közé esik és a fart érinti. A kissé oldalra görbülő farok elfogadható.

VÉGTAGOK
ELÜLSő VÉGTAGOK: Általában jól simulnak a testhez, és a lábak merőlegesek a talajra.
Vállak: A lapocka hossza 40-45%-a a marmagasságnak, a vízszintessel 60°-65°-os szöget zár. A törzs középsíkjához viszonyítva a függőlegeshez közelít.
Felkar: Hosszabb, mint a váll, kb. 40-45%-a a marmagasságnak. A vízszintessel 70°-os szöget alkot. A felső 2/3-a jól simul a törzshöz, hosszanti irányban a törzs középsíkjával majdnem párhuzamos.
Könyökök: A törzs középsíkjával párhuzamosak.
Alkar: Száraz, alig látható izomzat, bár a fajta nagyságához mérten igen erőteljes a csontfelépítés. Rövidebb, mint a felkar, kb. 33%-a a marmagasságnak. A talaj és a könyökcsont közötti magasság 55%-a a marmagasságnak.
Lábtő: Az alkar függőleges vonalában illeszkedik, nagyon mozgékony, nem vastag, és nagyon vékony bőrrel fedett.
Lábközép: Jellemzői, mint a lábtőnek, és a csekély hossza végett merőleges.
Mancsok: Kerek, zárt mancsok, az ujjak jól íveltek. A talppárnák feketék, a karmok szintén feketék, de legalább sötétszínűek.

HÁTULSÓ VÉGTAGOK: Erőteljes csontozat, párhuzamosak, és hátulról nézve az
ülőgumótól merőlegesek a talajra.
Comb: Jól izmolt, a hátulsó része domború. A törzs középsíkjával párhuzamos, a hosszanti irányhoz képest felülről lefelé és hátulról előre kissé ívelt. Hossza kb. a marmagasság 40%-a.,a szélessége valamivel kevesebb, mint a hossza.
Lábszár: Valamivel hosszabb, mint a comb. A vízszintessel 55°-os szöget zár. Az Achilles ín és a csont között alig látható mélyedéssel.
Csánk: A csánk 140°-os szöget alkot.
Hátulsó lábközép: A talaj és a csánk közötti távolság valamivel több, mint a marmagaság 1/3-a. A csánk teljesen merőleges a talajra.
Mancsok: Kerek, mint a elülső lábakon, és megegyezik a elülső mancsok jellemzőivel

MOZGÁS: Egyenletes, talajközelben lévő szabad mozgás, rövid, nagyon gyors léptékű.

BőR: Feszesen a testhez simuló, sötét foltokkal pigmentált, a háton főleg borvörös színű. Feketén pigmentáltak a szemhéjak, a pislogóhártya, és az ajkak széle.

SZőRTAKARÓ
SZőRZET: Sűrű, fényesen csillogó, súlyosan lógó, selymes szerkezetű, az egész test hosszú szőrrel borított és mindenütt sima, nem hullámos és nem göndörödő. A szőr hossza a testen meghaladja a marmagasságot, és súlyosan omlik a talajra, függönyszerűen a testhez simuló. A hullámos és kissé göndör szőr megengedett a elülső végtagokon a könyököktől a mancsokig, és a hátulsó végtagokon a térdtől a mancsokig. Aljszőr nem létezik. A szőr a fejen nagyon hosszú. Az orrháton a szőr olyan hosszú, hogy a szakállal keveredik. A koponyán a szőr hossza a fül szőrzettel keveredik.
A farok szőre csak az egyik oldalára omlik, vagyis az egyik combra, és a csánkig ér.

SZÍN: Tiszta fehér. Halvány elefántcsont szín megengedett. Nyomai egy halvány narancs színezetnek, mely egy piszkos szőrzet benyomását kelti elfogadott, bár nem kívánatos, mivel tökéletlenséget sejtet.

MAGASSÁG ÉS SÚLY
Marmagasság: kanoknál: 21 - 25 cm
szukáknál: 20 - 23 cm
Súly: 3 - 4 kg.

HIBÁK: Minden eltérés a megengedettől hibának tekintendő és a hiba nagyságának megfelelően kell értékelni.
* Kétoldali kancsalság
* Ha a törzs hosszabb, mint a marmagasság 43%.

SÚLYOS HIBÁK:
* Az ívelt orrhát.
* Kifejezett előre - vagy hátraharapás, főleg, ha ez az arcorri részt eltorzítja.
* A kanoknál a 26 cm. feletti vagy 19 cm alatti marmagasság.
A szukáknál a 25 cm felett vagy a 18 cm alatti marmagasság.

KIZÁRÓ OKOK
* A koponya és a fang határvonalainak a divergenciája vagy konvergenciája.
* Az orrtükör pigment hiánya, vagy a nem fekete orrtükör.
* Hátraharapás.
* Üveges szemek.
* Pigment hiányos szemhéjak.
* A farok hiánya, veleszületett vagy mesterségesen csonka farok.
* Göndör szőrzet.
* A fehéren kívül minden más színű szőrzet, kivéve a halvány elefántcsont színt.
* Foltosság tekintet nélkül a kiterjedés nagyságára.

M. J.: A kanoknak két jól fejlett herével kell rendelkezniük, melyek a herezacskóban helyezkednek el.


 
Uszkárszerű kutyák már az ókor óta ismertek, és sok vadász- és terelőkutya kiindulási fajtáját jelentik. Az uszkárok sokoldalúan használható ebek, és nem véletlenül örvendenek világszerte nagy népszerűségnek. Családi kedvencként a “pudli” 1900 körül vonult be a fajtakutya-tenyésztésbe. Akkoriban a ma ismét felfedezett zsinóros uszkárt kedvelték inkább, amelynek gyapjas szőre olyan zsinórokat, szalagokat képez, mint a pulié. A híres uszkárrajongók listája végtelen, kezdve Nagy Károlytól Madame Pompadouron, Beethovenen át, aki elégiát írt uszkára halálára, Maria Callasig és még sok más hírességig. Az uszkár négyféle méretben, különböző színekben és nyírásmódokkal létezik. A nagy könnyen nevelhető, tanulékony családi kutya, a háborúban szanitéc- és jelzőkutyaként is bevált, még gyakran mutat hajlandóságot a vadászatra, de ritkán kóborol el, és megvédi családját és annak tulajdonát. Ugyanakkor az uszkárok nem harapósak vagy agresszívek, hanem nyitottak, könnyen kezelhetők és jól megvannak a gyerekekkel. A standard minden méret esetében egyforma, a különböző nyírásmódok közül egyiket sem részesítik előnyben. Az uszkárt kb. négyhetente nyírják meg. Nem vedlik, és naponta kell fésülni.

A kínaiak si-ce-kunak, tibeti oroszlánkutyának nevezik. A Távol-Kelet oroszlánkutyái közé tartozik, amelyek szoros kapcsolatban állnak Buddha tanaival. Az értékes templomi kutyácskák ajándékként kerültek a kínai udvarba, ahol sok szeretettel továbbtenyésztették őket, valószínűleg ott kapták rövid orrukat is. Elbűvölő, robusztus kis kutya túláradó temperamentummal és vidám természettel, amely bizonyos arroganciát sugároz. Intenzív szőrzetápolás.


Ázsia, Afrika és Dél-Amerika meleg éghajlatán életben tudnak maradni a normális esetben szőrös kutyák szőrtelen mutációi. Évszázadok óta meleget adnak, orvosságként és táplálékul szolgálnak. A Kínából tengerészek által hozott példányokat a legújabb időkben először az USA-ban tenyésztették. A többé-kevésbé szőrös mancsokon, farkon és fejen kívül szőrtelen egzotikumok testhőmérséklete állandóan magas, fogazatuk hiányos. Minden “szőrtelennek” van szőrös, teljes fogazatú változata is (powder puff fátyolszerű szőrzettel), mert a kizárólag szőrtelen állatokkal folytatott tenyésztés a kölykök anyaméhbeli elhalásához vezet. A szőrtelen kutyákat könnyű gondozni, nem érzékenyek az élősködőkre, és azok különösen nagyra értékelik őket, akik szőrallergiában szenvednek. A hidegtől és a tűző naptól egyaránt védeni kell őket. Egyébként élénk, gyengéd, szeretetre éhes, idegenekkel szemben elutasító kutyák. A powder puffok nem érzékenyek, de rendszeresen fésülni kell őket.


Európa legrégibb fajtái közé tartoznak a “loknis” bichonok. Már az ókori Rómában kedvelt kísérői voltak az előkelő hölgyeknek ezek a kis fehér kutyácskák. Sok évszázadon át azok is maradtak, különösen Itáliában és Franciaországban, ahol a bichon alig hiányozhatott az arisztokrata dámákról készült festményekről. A bichon nem csak varázslatos lényével tette boldoggá úrnőjét, gyakorlati funkciója is volt – ágymelegítőként szolgált a betegeknek. Az egykor Teneriffa-kutyácskának nevezett négylábú elbűvölő, bájos, okos, vidám és kedves. Éber, anélkül hogy sokat csaholna, ideális szobakutya. Szereti a sétákat, de nélkülük is megvan. Gazdáját az ujja köré tudja csavarni, és egyszerűen nem lehet haragudni rá vagy ellenállni neki. Ennek ellenére könnyen nevelhető pusztán szavakkal. A bichon kimondottan alkalmazkodó társ. A robusztus, öntudatos kis fickó ugyanakkor alapos gondozást igényel, ha azt szeretnénk, hogy illedelmesen nézzen ki. Hetente kétszer alaposan át kell fésülni, havonta egyszer pedig megfürdetni. A dugóhúzószerű szőr végeit kissé formára nyírják. Előnye: nem vedlik! Ez a még ritka kutya egyre növekvő népszerűségnek örvend.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.